Rólam...

Egy szeptemberi éjszakán léptem át erre a világra. Nem várt gyermek voltam, de Édesanyám mégsem dobott el magától , nem fosztott meg az élet csodájától. Azt mondta :  "amit a JóIsten adott , azt Ő nem dobhatja el ". Így nevelt engem és 5 testvéremet, nemkevés megpróbáltatás mellett, szinte egyedül , mozgáskorlátozottan.

Édesapámról nem sok emlékem van , 9 éves koromban eltávozott az élők sorából. Önkezével vetett véget életének. Sokáig nem tudtam , hogy miért nincs velünk és sajnos nem emlékszem , hogy mikor tudtam meg az igazságot. Valószínűleg a tudatom letiltotta ezt az információt a túlélésem érdekében. Mivel keveset volt velem/ velünk Édesapám egy jó ideig nem is hiányzott, de egyszercsak , talán akkor amikor szükségem lett volna az útmutatására, a tanácsára , az erejére és a védelmére, akkor rettenetesen elkezdett hiányozni. Nem haragudtam rá soha , hogy itt hagyott. Nem tudom milyen kötelék volt a lelkeink között, valószínűleg egy erős, szoros szál , mert Őt mindig is közelebb éreztem magamhoz. 

Azonban vágytam arra ,hogy Édesanyám meglássa sérült kis lelkemet, hogy majd megvígasztal, megvéd és irányt mutat nekem. A gyász fájdalmán, az önmarcangolás fekete fátylán azonban nem látott át. Nem tudom,  csak feltételezem, hogy hibásnak érezte magát Apu halála miatt, hiszen azon a májusi estén nem tudta megakadályozni azt a szörnyű tettet, amit Apu már régebben is próbált megtenni. Anyukám rengeteget szenvedett és tűrt a hosszú évek alatt. És ezt csak felnőttként láttam meg. Gyermekként hiába is vártam , hogy lásson, Őt sem látták. Hiába vártam , hogy adjon magából, a szeretetéből, nem tudott, neki sem volt. Felnevelt, szeretett és most is szeret és mindent megtett ami tőle telt, a lelkemet viszont nem sikerült meglátnia. Emiatt sokszor küzdöttünk egymással. " Tiszta Apád vagy "- mondta mindig,  amikor a szülői szigorral vagy akarattal szembeszálltam. 

Miközben küzdöttem a tinikor feszültségével , az iskolaválasztással , a jövőm kitalálásával,  - hogy mi leszek, ha nagy leszek - meg kellett bírkóznom azzal , hogy Apa nélkül nőttem fel, hogy nincs meg az egyik felem, hogy nem lehetek a " kis hercegnője " , hogy soha többé nem láthatom, nem ölelhetem., nem ugorhatok a nyakába és  nem tudom azt mondani : Szia Apu vagyis Szia Fater! Így hívtuk Őt.

Senki és semmi nem tudta ezt a hiányt feledtetni. Állandóan ott volt. Annyira fájt a hiánya, hogy " melléfeküdtem a koporsóba". Belül halott voltam én is. Próbáltam élni az életem :  továbbtanultam , de rengeteg gond volt velem, és utólag sajnálom, hogy Anyunak olyan sok fájdalmat okoztam a már meglévő mellé. Apu hiánya viszont nem szűnt meg, bármit csináltam , bárhová mentem. Mindenben , mindenkiben Őt kerestem. A fiúkban is akiket szerettem. 

Szerelmes lettem. Sokszor. Aztán egyszer nagyon. Ő valahogy más volt. Komolyan gondolta a kapcsolatot Velem. Először én is így éreztem, aztán a sorkatonai szolgálata közbeszólt és azt éreztem nem tudok várni Rá.  Szakítottam. Ő beteg lett, majdnem meghalt.........

És akkor történt valami köztem és Anyukám között. Elkezdtünk beszélgetni. Egyszercsak azt vettem észre, hogy éjjelekig beszélgettünk a félhomályban a szobában és sorra tárultak ki a bezárt ajtók. Mesélt a nagyszüleiről, a szüleiről , az életükről Apuval, a megpróbáltatásairól, a fiatalon elhunyt öccséről, a háborúról, a bújkálásról, a zaklatásról, a sok - sok bánatról, haragról. Szívtam magamba a szavait és úgy raktároztam el minden sztorit ( amit tudtam le is írtam ), hogy örökké emlékezzek rá.

..........Kibékültünk. Terveztük a közös életünket. Várandós lettem. Elvetéltem. Nehéz volt feldolgozni, hogy az a kicsi lélek visszament. Nem adtuk fel. Vártunk, hogy leteljen a gyászidő. A felesége lettem. Újra várandós lettem. Boldogok voltunk, vártuk , hogy család lehessünk. Aztán megszületett a kisfiunk. Nálam ez a hormonális hullámvasút szép kis szülés utáni depressziót okozott. És itt kezdődött a kálváriám. 

Örülnöm kellett volna, hogy egy csodálatos , egészséges gyermeknek adtam életet, ehelyett minden dolog, teendő olyan megpróbáltatás volt , mintha oxigénpalack nélkül kellett volna megmásznom a Mount Everestet. Úgy éreztem agyonnyom a felelősség, megfojt a bezártság és megöl a monotonitás. Egyedül éreztem magam. Hiába volt ott a férjem, az Anyukám, az Apósom és az Anyósom. Egyedül voltam. Egyedül egy csöpp gyermekkel, akinek egy egész anya kell. Nem voltam egész, csúsztam szét. Annyira, hogy segítséget kellett kérnem. Elmentem pszichiáterhez, kaptam gyógyszereket, jobban is lettem. 

Visszatudtam menni dolgozni, a gyermekünket pedig bölcsibe vittük. Akkor kezdődött az Ő kálváriája. Nagyon sokat betegeskedett, rendszeresen befulladt, én pedig nehezen viseltem, hogy állandóan beteg. Hála a gyermekorvosunknak kordába tudtuk tartani a dolgot. És akkor a halál szele meglibbentette fátylát felettünk. Anyósom megpihent. Örökre. Nem tudtunk abban a lakásban maradni tovább ahol velünk élt. Elköltöztünk. Hitel. Felújítás. Munka munka hátán, probléma probléma hátán. És egyszercsak rosszul lettem. Pánikroham. Úgy vitt lefelé magával az örvény mint egy törött csónakot. Nem volt megállás. Képtelen voltam úrrá lenni rajta. Maga alá gyűrt a pánik, a depresszió és a kényszeres gondolatok. Zombi lettem, egy élő halott, egy bábu ami nem  képes őnállóan működni. Egy rakat gyógyszert kaptam, ami teljesen kiütött, nem tudtam ellátni se magamat, se a gyermekemet. Visszakellett költöznöm az Anyukámhoz, hogy amíg a férjem dolgozik, hogy megtudjunk élni,  valaki vigyázzon ránk. Mert akkor még magamra sem tudtam vigyázni. Képtelen voltam a valósággal szembenézni. Hirtelem megszűnt körülöttem a világ, csak bennem létezett egy ismeretlen, fura, univerzum tele fekete lyukakkal. Akkor úgy éreztem az én utam eddig tartott, nincs tovább. 

De volt. Egy újabb pánikroham után, újra a sürgősségin találtam magam. Szerencsémre. Az éppen ügyeletes doktornő, akkor még nem tudtam, de megmentette az életemet. Felismerte a problémámat, beszélgetett velem és azt a tanácsot adta, hogy Pesten  a SOTE -n vegyek részt egy bentfekvéses pszichoterápián. Ott be tudnak állítani egy megfelelő gyógyszert, nem össze- vissza kell mindenfélét szednem, - ki, mikor, mit talál jónak, - és olyan emberekkel lehetek, akik pont olyan problémával küzdenek mint én. Segíthetjük egymást. Hosszas vívódás után belementem, de azt, hogy otthon kellett hagynom a kis sulikezdő kisfiamat csak nagyon sokára tudtam magamnak megbocsátani. Ha akkor nem megyek be a kórházba, később nem tudtam volna mellette lenni, ezt meg kellett értenem. Mérlegelnem kellett, hogy most hagyom otthon 6 hétre, vagy később veszítjük el egymást örökre. Hála az égnek ez nem történt meg. Pedig közel álltam ahhoz , amitől nagyon féltem. Féltem attól, hogy amit Anyu mindig mondogatott, hogy " Tiszta Apád vagy " , hirtelen valósággá válik és eldobom az életemet, úgy mint Ő tette. Én nem voltam olyan bátor mint Apu.

Egyvalami világossá vált a kórházi tartózkodásom alatt. Én oda soha többé nem akarok menni! Mindenki, aki oda bekerült, olyan volt mint egy elégedett szállodai vendég, aki már akkor lefoglalja a következő ott-tartózkodását amikor még az előző nyaralását tölti. Na ezt én nem csinálom! - gondoltam. Ha ők állandóan visszamennek és ráadásul jól érzik ott magukat, mert ez jött át abból amit ott tapasztaltam, -  a családjuk meg tőlük távol, a gyermekeik anya vagy apa nélkül élik az életüket - akkor ez kinek jó? Akkor hol marad a gyógyulás?  Hazamentem a 6 hét letelte után és soha többé nem tettem be oda a lábam. Meg akartam gyógyulni, a családommal akartam élni és hittem benne,  hogy sikerül. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, hogy hogyan és mikor fogok meggyógyulni de azt tudtam , hogy soha többé nem hagyom magára a fiam. Borzasztóan nehéz volt egyedül egy viszonylag normális életritmust kialakítani és működteni a családot, de nem volt választásom. Tudtam , hogy a kórházba nem akarok visszamenni. A férjem sokat dolgozott, hogy mindent biztosítani tudjon nekünk, hiszem én akkor csak olyan munkát tudtam vállalni ami nem volt megerőltető, vinni - hozni tudtam a fiúnkat a suliba és kellő időt tudtam pihenésre is fordítani. Állandóan kerestem - kutattam a neten, videókat néztem, cikkeket olvastam, próbáltam feltérképezni mi is az a pánikbetegség, mivel állok szemben?

Változtatásokra volt szükségem. Változtattam az étkezésemen, próbáltam mozogni rendszeresen, alternatívákat kerestem a gyógyszerek helyett. Sokmindent megpróbáltam, több - kevesebb sikerrel. Néha jobban voltam, néha visszacsúsztam. A kórház után még sokáig jártam pszichiáterhez, de a gondolatstop technikán kívül semmi hasznom nem származott belőle. Rajtamaradtam a gyógyszereken , hiába mondták, hogy szépen, fokozatosan le lehet tenni. A szart! Olyan voltam mint egy drogos, és pont olyan kínokat éltem át mikor azt mondtam : Elég ! , és minden kockázatot vállalva letettem a bogyókat. Nem volt jobb tőlük semmi. Ugyanúgy jöttek a rohamok, ugyanúgy depis voltam, a libidóm a béka segge alatt és azt éreztem, hogy legszívesebben eret vágnék magamon. De ha nem lett jobb a piruláktól , akkor miért szedjem?- tettem fel a kérdést számtalanszor. Nem is szedtem tovább. 

A másik megmentőm a természetgyógyászom, akinek Anyukám után az életemet köszönhetem. Egy szerencsés véletlen folytán amikor az esti gimibe jártam , az egyik osztálytársam pont ugyanúgy pánikkal küzdött , mint én, és tőle hallottam arról a csodálatos nőtársamról akihez aztán rendszeresen jártam fülakupunktúrás kezelésre, energetikai és hangtálas kezelésekre, amik bár hosszú idő után de meghozták a várva-várt javulást. Tőle kaptam a javaslatot a homeopátiás szerek és a gyógynövények használatára. Rövidesen rendeződött az alvásom, ami addig az altató nélkül szinte nulla volt, csökkent a szorongásom a rohamok miatt, és ritkultak a rohamok is. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy a gondolkodásomon, az élethez és halálhoz való hozzáálásomon változtassak, hogy elfogadjam  a betegségem és magamat. És nemutolsósorban , hogy szeressem magam úgy, ahogy vagyok, minden hibámmal együtt. Elindultam a gyógyulás útján!

Folyt. köv.........